Ikersiker

Férjemmel két évi házasság után döntöttünk úgy, hogy itt az ideje a gyerekvállalásnak. Már akkor – egyfajta női ösztönként – éreztem, nem lesz ez olyan egyszerű.

2004. októberében az első lombik nem sikerült, három hónap múlva azonban újra próbálkoztunk. Akkor a petesejt-leszívás utáni ötödik napon 3 szép, nagyon sok sejtből álló blasztocisztát kaptam vissza.

Tudtam, éreztem, hogy ez most sikerülni fog! Persze megcsináltam egy terhességi tesztet és pozitív lett! El se lehet mondani, mennyire örültünk a férjemmel. Az igazi meglepetés azonban csak akkor jött, mikor a transzfer után 3 héttel feküdtem ultrahangon és kiderült, hogy mindhárom sejtecske megtapadt, hármasikreket várok!!!

Fel se fogtuk, mi történik velünk. Csak azt tudtuk, hiába mondja mindenki, mennyire veszélyes egy hármas terhesség, mi mégis meg akarjuk tartani mindhárom embriót, nem akarunk élni a redukció lehetőségével.

A vészjelek azonban már kezdettől mutatkoztak. Az egyik petezsák már az első ultrahangon is sokkal kisebb volt, mint a két társa. A gyakori ultrahangos vizsgálatok során végigkísértük az embriók fejlődését. Pindurkánk hol behozta a lemaradását, hol ismét megtorpant. Nagyon szorítottunk neki, nagyon akartuk őt is. A 13. héten a nőgyógyászom elküldött genetikai uh.-ra, mert akkor Pindurka csak 2/3-a volt a testvéreinek. Ekkor megnyugtattak minket, hogy a babán genetikai eltérés nem látható, csak kisebb, de majd megnő.

Nem nőtt, csak az idő telt. 20 hetes terhes voltam, mikor elbúcsúztam a régi nőgyógyászomtól, aki a hármas ikerterhesség miatt átadott egy kollégájának. Akkortájt elmentünk 4 dimenziós ultrahangra is, de ott is rossz hírt kaptunk: az orvos szerint arra kellett készülnünk, hogy csak két gyerekünk lesz.
Szóval elmentünk az új orvosomhoz a SOTE I. sz. Klinikára. Ott az ultrahangon derült ki, hogy Pindurka már nem él. Rossz helyen tapadt meg, a két testvére kiszorította őt, a lepény alig tapadt a méhfalamhoz. Nem jutott neki elég oxigén, táplálék. Vegetált, amíg tudott.

Iszonyú rossz érzés volt, hiába volt ez benne a pakliban már az elejétől, mégsem lehetett rá felkészülni. Sírtam a kórház folyosóján, a férjem velem szomorkodott. De akkor már a másik két babám mozgását éreztem. Pár nap múlva tudtam, nem engedhetem el magam, ők itt vannak, velük törődnöm kell. Közben nagyon aggódtam, hogy egy halott magzat a méhemben – mert eltávolítani nem lehetett – nem jelent-e veszélyt a másik két gyerekre.

A 3. baba elhalása után az orvosom előírta, hogy kéthetente vérvételre kell járnom a véralvadási paraméterek vizsgálata miatt. Ennek konkrét okát egyetlen orvos sem volt hajlandó megmondani.

31 hetesen kerültem kórházba diabétesz gyanúval. Ez nem igazolódott, de a dokim nem engedett ki, mondván, hogy biztonsági okokból jobb, ha bent vagyok.
A 34. héten elkezdtem iszonyúan viszketni. Reggel a vizitelő orvos májfunkció vizsgálatot javasolt, fél óra múlva nagyviziten a főorvos már bepánikolt, egy csomó más vérvizsgálatot is előírt, rögtön kaptam tüdőérlelőt és mondta, hogy minél előbb be kéne fejezni a terhességemet. A vérvételkor a szülésznő kikotyogta, hogy HELLP-szindróma gyanús vagyok, reggeli után már ne egyek többet, mert lehet, hogy aznap császároznak. Na, jól megijedtem. A férjem persze utánanézett a neten, mi is az a HELLP-szindróma. Kiderült, hogy egy nagyon súlyos terhességi mérgezés, véralvadási problémákkal jár, szétesik a vérkép, az anya és a magzat életveszélyben van, gyakran nem is lehet egyiket sem megmenteni.
Másnap újra vérvételek voltak, jött a bőrgyógyász főorvos megvizsgálni , nem az elhalt baba okozott-e valami mérgezést.

A következő két hét nagy stresszben telt. Én jól éreztem magam, de senki nem mondott semmit. A szülésznők árultak el legtöbbet, tőlük lehetett tudni, hogy valami nagyon nem oké, még az is tudta, mi van velem, aki 3 héttel azelőtt látott utoljára. A viszketés valamennyire elmúlt (kaptam rá egy gyógyszert és mosakodó kenőcsöt), az orvosom kétnaponta csinált flowt. Nagyon izgultam a babákért, főleg mert az orvosomnak voltak ilyen kijelentései, hogy hát nagyon izgalmas itt a terhesség vége.

Aztán aznapra virradó éjjel, mikor a 36. hetet betöltöttem, egy percet sem aludtam éjjel, mert rámtört a rettentő viszketés, egész éjjel a WC-n vakaróztam. Reggel magas lett a vérnyomásom, gyógyszer után még magasabbra ment. Akkor már tudtam, eljött az idő, pakoltam is a cuccaimat össze. Hétkor már a szülőszobán voltam, jött az orvosom és a férjem. Akkor már elég rosszul éreztem magam a magas vérnyomás miatt (mindig alacsony szokott lenni) és már nagyon aggódtam a gyerekeim egészsége miatt is.

A császár abszolút elviselhető volt. Az altatóorvossal és az asszisztensével jól eldumcsiztunk, észre se vettem, mikor vágták fel a hasamat. Ők szóltak, hogy már 5 perce folyik a műtét.

2004. szeptember 30-án 11 óra 14 perckor megszületett Seprényi Ferenc 2340 grammal, 45 centisen, majd két perccel később Péter két dekával és egy centivel „termetesebben”.
Felöltöztetés után hozták őket megmutatni, majd pedig két óra múlva szopizni.

Hatalmas megkönnyebbülés volt számomra a műtét és leginkább a végeredmény. Egy nehéz terhesség után, melynek minden hetében volt aggódni való bőven, elmondhattam, hogy megúsztuk: van két szép, egészséges gyerekem.

Az utolsó két hétben tényleg attól rettegtem, nehogy valami bajuk legyen a srácoknak bent.
Szülés után kezdett összeállni a kép, valószínűleg a kéthetenkénti vérvételek során is ezt a HELLP-szindrómát nézegették.

Ezek a tények. De ami fontosabb, az most következik, mindennek a lelki háttere.

Pindurka elvesztése több okból is nagyon rosszul érintett. A terhesség első felében minden uh. Csakis róla szólt. Az természetes volt, hogy a két tesója jól van. Neki drukkoltunk, róla beszélgettünk itthon mindig, nagyon a szívünkhöz nőtt.
Az is rossz volt, hogy azzal a tudattal kellett végigcsinálni a terhességet, hogy tudtam, van bent valaki, aki már nem él. Egy ideig volt bennem egy olyan érzés is, megmondom őszintén, hogy haragudtam szinte a két babámra, amiért ők nyomták el Pindurkát.
De nagyon rövid idő alatt rájöttem, hogy a hátralévő terhességemet vidáman kell végigcsinálni. Nem tehetem ki a fiúkat annak, hogy a magzati életüket állandó stresszben töltsék.

A császár után a méhlepényt elküldték szövettani vizsgálatra, de ennek eredményéről nem tudok semmit azóta sem. Ilyenkor az elhalt magzatból egy ún. papírmagzat lesz, elmeszesedik, összezsugorodik.

A születésükkel kapcsolatban pedig jó emlékeim vannak. Teljesen megértem azokat, akik nem tudják feldolgozni, pozitív élményként megélni, ha 30-34 hetesen hirtelen jönnek világra a babái. Amikor 34 hetesen majdnem megcsászároztak, úgy éreztem, ha ma megműtenek, tuti végigsírom az egész műtétet. Nem tudtam volna felhőtlenül örülni annak, hogy született idő előtt 2 gyerekem, akit gép lélegeztet napokig.

Nagyon féltem a koraszüléstől, hála Istennek ettől megmenekültünk.

Nem tudom, ebből az egészből mit mesélek majd el évek múlva a fiúknak. Nem szeretném, ha bármi rossz érzés lenne bennük. Most vidámak, sokat nevetnek, nem hiszem, hogy megviselték őket a történtek. Nagyon szeretjük őket. Néha arra gondolok, biztosan a tesójuk is ilyen jófajta, vidám, szőke gyerek lett volna.

Szeretném, ha e sorok olvasóiban nem a melankólia és a szomorúság maradna meg, hanem az, hogy ez egy „minden jó, ha vége jó”, pozitív történet.

Aztán remélem, hogy egyszer majd kiegészül a családunk.

Zsuzska.

| | | | | |