Ikersiker

Minden anyukának van szüléstörténete. Nekem is van.

Van egy szép történetem a lányom születéséről, ezt a történetet még nem írtam le. Valószínűleg azért, mert minden olyan jól sikerült.

És van egy történetem az ikrek születéséről. Ezt leírtam. Valószínűleg azért, hogy okulhassanak belőle mások. mert ez a történet nem sikerült zökkenőmentesre…

Azok után, hogy a kórházban feküdtem már több mint egy hete, és végre múlóban volt a kontakt allergiám ami a kórházi ágyneműtől jött elő…

Azután, hogy már a fél ágyamat behurcoltuk, hogy rendbe jöjjek, és azután, hogy már kétszer felzavartam éjszaka a szülésznőket, hogy nem túl erős de háromperces fájásaim vannak…

Azután, hogy a lányom úgy búcsúzott el tőlem, hogy most már szüljek meg, és menjek haza, mert hiányzom neki nagyon…

Eljött az a nap, amikor megszülettek az iker fiaim.

Este tízkor még mondtam a szülésznőnek, hogy most nyugis éjszakánk lesz, mert egész délután nem voltak fájásaim.

- No-no kedveském, még nincs hajnal három óra! – mondta a nővérke…

Szóval ezek után egyszer csak arra ébredek, hogy mindjárt szétrepedek, annyira nyom alul az egyik gyerkőc. Megpróbáltam megmozdulni, hátha jobb lesz, de a mozdulat következtében elöntött valami meleg nedves érzés. Erre rögtön kipattantam az ágyból, amiből eddig csak nagy nehezen tudtam kikecmeregni.

A pizsamagatyám csupa csutak- mert persze azok közé a nők közé tartozom, akik utálják a hálóinget, és ha már valamit fel kell venni, akkor az csak kétrészes pizsama lehet. Némi gondolkodás után rájöttem, hogy most folyt el a magzatvizem, és mivel ilyen a lányom születésénél nem történt, kissé tanácstalanná váltam.

Renbe szedtem magam, levettem a nedves gatyót, bugyit cseréltem, az ágyba visszatettem a nedvtaszító lepedőt, – amit az amúgy is elég kellemetlenűl viszkető allergia miatt nem használtam – és visszamásztam az ágyba.

Mindezt persze sötétben tettem, nehogy felébredjenek a szobatársaim.

Ekkor megfogtam a nővérhívónak hitt kapcsolót. Megnyomtam, és lőn világosság! Már égett is a kisvillany. Erre persze mindhárom szobatársam felriadt.

Kérdezik:

- Mi történt?

- Keresem a nővérhívót, mert elfolyt a magzatvizem.

A szobatársaim segítettek. Hívták a nővérkét, aki szintén megkérdezte hogy mi történt

Tájékoztattam a tényállásról, mire ő:

- Mondtam én, hogy csak a hajnali három órát várjuk meg, na pakoljon, és jöjjön a szülőszobába

-Akkor pakoljak törölközőt, tusfürdőt, meg amit a szüléshez szoktak?

- Nem. Mindent pakoljon össze, mert ide már nem jön vissza. Van még ideje, nem fog olyan hamar megszülni.

Pakoltam, és mentem. Egészen meg voltam szeppenve, zavarodva.

Vizsgálat következett. Felkászálódás a vizsgáló asztalra. Szét a lábakat, lazítson.

- Nem folyik semmi. Csak három újjnyi, mint tegnap.

A nővérke elrohan, majd visszajön.

-Nem vizes az ágyneműje!

- Persze, mert a pizsamám felszívott mindent.

- Ja?! Akkor menjen át abba a másik szobába, ott felrakjuk a CTG-re!

Lekecmergés, felkecmergés. Hanyatt fekve nagyon nem jó. Nem kapok levegőt rendesen. Oldalt feküdni nem lehet, mert akkor elcsúsznak a szalagok.

A szívhangok megvannak, minden rendben. Viszont nincsenek fájások. Várunk. (Már most simán hülyének néznek.)

Megkérdezik, hogy mi lesz? Szülés, vagy császármetszés?

Válaszolok:

- Szülni szeretnék, ha éppen úgy fekszenek a picikék.

- Jó akkor nyugi, pihenjen.

Magamban már sóhajtozta erősen, hogy simán idiótának néznek, de gondoltam hogy majdcsak beindulnak a fájások is.

Be is indultak, eleinte negyed óránként, de az a nyavalyás gép alig mutatta ki. Hiába fájt úgy mint egy rendes fájás. Persze minden ilyen fájásnál alám folyt egy kis magzatvíz. nagyon komfortosan éreztem magam, mondhatom. Így lehet csak igazán ellazulni. Kaptam egyébként nagy betétet, de mindíg attól féltem, hogy nem lesz elég. Közben arra gondoltam, hogy a távozó magzatvíz miatt minden fájásnál puhult egy kicsit a hasam, és ezért nem mutatta a gép rendesen a keményedéseket, de ezeknek a gondolataimnak nem mertem hangot adni.

Eltelt így szépen két óra. Hajnal öt körül végre felkelhettem, és sétálhattam egy kicsit. Persze amint felálltam felerősödtek a fájások. Innentől már három percesek voltak.

Újabb vizsgálat következett. Még mindig csak három újjnyira voltam kitágulva. Ekkor ismét eszükbe jutott megkérdezni, hogy császár, vagy “rendes” szülés lesz-e. Persze megint a szülést eröltettem, hisz ezzel kapcsolatosan én pozitív élménnyel rendelkeztem. Szívesen átéltem volna újra, mindennel együtt.

Konzultáltak az ügyeletes orvossal, majd megint megvizsgálta. Felkecmergés, lekecmergés.

- Jól van kedveském, akkor jöjjön az ultrahang szobába.

Három perces fájásokkal, vastag betéttel a lábam között, egyedül a hajnali folyosón totymákolok az ultrahang szoba felé. Útközben egy már megszült kismama szembe került velem. Éjszakai toalett túrán volt. Megkérdezte hogy jól vagyok e? Mire elég indulatosan válaszoltam:

-Szülök basszus, és most épp az ultrahang felé tartok!! (persze az indulatosság nem neki szólt)

Totymákoltam tovább.

Az ultrahangon megint felkecmergés, hanyattfekvés. Nagyon rossz volt. A vizsgálat végén lekecmergés, majd totymoty vissza. nagyon hosszúnak túnik a folyosó, de örülök, mert rendesen szülhetek. Jó irányban vannak a babáim. Hurrá!!

Mire visszaérek a szülőszobába már két perces fájásaim vannak. Lassan reggel hat óra. Ideje szólni a Páromnak, hogy passzolja gyorsan le a lányomat, és vágtasson be a korházba.

Hosszan hagyom kicsöngeni a telefont. Végre felveszi. Morcosan beleszól.

- Mi van? Mit akarsz??

- Szülök drágám, gyere be mert már két perces fájásaim vannak. Szerintem nincs már túl sok hátra.

-Mégis mennyi idő van még vissza?

- Nem tudom, de a lányomnál gyorsan ment a dolog. Siess!!

- Jó majd megyek. Megreggelizek, elviszem suliba a Lányt, aztán majd megyek.

- De siess nagyon légyszi, mert jó lenne ha itt lennél.

- Jó most mit izgulsz. Majd megyek.

- Jó.

Leteszem a telefont. Majdnem sírva fakadok. Hülyének néznek, és biztos a párom sem akar bejönni.  ( Ekkor már nagyon egyedül éreztem magam. És tényleg egyedül is voltam.)

Nem került volna semmibe, ha azt mondja, hogy rohanok, csak tarts ki drágám. Közben tudom, hogy ennél gyorsabban ha akar, akkor sem ér be a kórházba, mert Ő cukorbeteg, és emiatt meg kell reggeliznie, és a Lányom sem akkora még, hogy egyedűl menjen iskolába.

Szerencsére az ominózus telefonbeszélgetés után nem sokkal megjött az orvosom.

Be is küldött a vajúdóból a szülőszabába.

Kérdezi: – Mióta vannak kétperces fájásai?

Megpróbálok visszaemlékezni de nem megy. Megpróbálom kikövetkeztetni, de sajnos az se megy.

- Szóljon ha fájása lesz.

Szólok. Lábakat fel, vizsgálat. Persze amint hozzám ér félbeszakad a fájás, mintha elvágták volna.

Erre ő viccelni próbál:

- Kedves! Mindjárt eltörik a kezem. Hol az a fájás?

Én már csak hallgatok. Mosolygok. Mást már nem bírok tenni. Az orvosom mérgesen néz, mert közben még nem készítettek fel a szülésre. A szülésznőkhöz fordul.

- Mit csináltak eddig? – Miért nincs még felkészítve?

- Csak most jöttünk! Most volt a váltás.

-Mindjárt megcsinálom!- Mondje egy másik szülésznő.

Mit írhatnék erre. Egyre röhejesebbnek éreztem magam.

Lekecmeregtem. Felvilágosított a szülésznő, hogy beöntés, és borotválás fogy következni. KÉTPERCES FÁJÁSOKNÁL!!! Úgy érzem végem van.  Átmegyek robotba. A Párom sehol, és a szülőszobán nincs hely ezekre a műveletekre.

- Menjen ki a folyosóra, az első, vagy a második vizsgálóba! Mindjárt megyek és megcsinálom!

Robot vagyok, megyek. FÁJÁS. Megállok. Újra totyogok, FÁJÁS! Megállok. Nagyjából 20 méter öt perc alatt, de odaértem. Felkecmergés. Elég izgatott voltam, mert még sose kaptam beöntést. A nővérke kedves. Elmagyarázza mi is fog történni, mit kell majd tennem. Megvárja a következő fájást, és megcsinálja a beöntést.

Sietve lekecmergek. Irány a folyosón a közös vécé. izgulok, nehogy a folyosón elengedjem magam, de nagyon ügyes vagyok. Gondolatban hátba veregetem önmagam, és elintézem az intézni valót. ( közben azért átfut a fejemen, hogy mi lenne ha a szülés a kétperces fájások, és a beöntés után épp most fordulna komolyra. Azt se tudnák, hol vagyok. Na meg aztán itt a sterilitás se tökéletes éppen.) Elhessegetem a negatív gondolatokat, és összeszedem magam. Újabb fájás! Visszacsoszogok a szülőszobába, felkecmergek a szülőágyra, rámcsatolják a szívhangfigyelő, és fájást nem kimutató gépet.

Meglepődve veszem észre, hogy nagyobb figyelem fordul felém immár. Három szülésznő és az orvosom. A szülésznők már a nappali gárdából valók, mint említettem. Bárcsak Ők lettek volna éjjel is velem. Ők rám figyeltek. És a babákra. Nem is telt el sok idő: FÁJÁS!!! Kérik, hogy lazítsak. Ne nyomjak és a légzésemre figyeljek, hogy sok oxigén jusson a babáknak is.

- OK!

Újabb FÁJÁS!!! Figyelek mindenre. Légzés. Légzés.

Ajjaj. Aggódó arcokat kezdek el látni. Sebaj légzés. Légzés. FÁJÁS!!! Az oxigénmaszkot az arcom elé tolják.

- Nincs semmi baj Kedves. Csak lélegezzen jó nagyokat. Az egyik babának leesett a szívverése. Ezért jó nagyokat lélegezzen, hogy oxigénhez jusson a baba. A fájások közt helyre áll a szívverés, nincs semmi baj.

Ok!!! Légzés. Légzés. FÁJÁS!!! Sajnos továbbra is aggódó arcokat látok, és hallom az orvosom hangját.

- Nem várunk tovább!!! Császár lesz.

Hívja az aneszteseket!! Felpörögnek az események, pedig már eddig sem unatkoztam.

A műtőbe pucéran megyünk, ezért infúzióval a karomban vetkőzzek le. Most már egymást érik a fájások is. Segítenek vetkőzni. Elszakad az egyik karkötőm. Mert azokat is le kellett venni. Aranyosak a nővérkék segítenek mindenben. Leveszik a szemüvegem is semmit se látok szinte. A párom még mindig sehol. De most csöngetnek. Szalad a nővérke, hogy lehet hogy az apuka az, de most már nem engedik be. A császárra nem jöhet be.

Pucér vagyok. Fájások…. Jön a műtős fiú!!! Fogjam meg a nyakát erősen. Visz a hordágyra. Van bennem némi szégyenérzet a meztelenségem miatt, de ez egy műtősfiú! Biztos ezeregyszáz pucér nőt látott már. Ráadásul amúgy se vagyok valami vonzó ekkora hassal, felduzzadva, bevizesedve. Minden rendben. Az infúziót a még méretes hasamra tette, úgyhogy amikor letett a hordágyra, az a teli zacskó legurult a gömb hasamról, és nagy toccsanó hangot adva a földre zuhant. Pillanatnyi dermedt csend keletkezett. De én jót mosolyogtam, de az is lehet, hogy nevettem, és felajánlottam a műtős fiúnak, hogy megfogom az infúziós tasakot.

Kész vagyunk!!! Gurulunk. Közel van nagyon a műtő, úgyhogy már bent is vagyunk. Vannak vagy öten-hatan körülöttem. Bemutatkozik az altatást végző orvos. Én is bemutatkozom.

Megkérdezem, hogy most érzésteleníteni fognak, vagy altatni. –Altatás lesz. – Érkezik a válasz. Körülöttem hangok kérdezik. –Kész vagyunk??- Válaszok érkeznek. – Kész vagyunk!!! Hangok mondják. – Megy az altatás. 5-4-3-2-1 ALSZOM!!!

Utólag visszagondolva oltári nyugalom árasztott el. Álmodtam is! Szépet! A Lányommal voltam, és beszélgettünk, meg jól éreztük magunkat. Gyorsan megy az idő, amikor jól érzi magát az ember. Ébresztgetnek. – Ébresztő! Megérkeztünk. Fogja meg a nyakam erősen. – Átraknak egy másik ágyra. Tolakodnak elő a kérdések az agyamban. Minden rendbe volt? Hol vannak a gyerekeim? Minden rendben van velük??? Szerencsére ez a kétségbeesett hangulat nem tart sokáig, mert előáll az orvosom, és megnyugtat, hogy két gyönyörű kisfiam született. Ne beszéljek ( Nem is tudnék) pihenjek. A páromat hazaküldték, mert úgyis aludni fogok. Nyugi van. El is alszom újra. Amikor felébredtem üzentem az Páromnak, hogy most már aztán jöjjön be mert ébren vagyok. Jött is a drága! Rohant, mert velem, velünk akart lenni. De ez már egy új fejezet. Majd talán ezt is leírom egyszer.